A vállalati struktúra és a dolgozói jóllét kapcsolata

Ezt a szakdolgozatot a Budapesti Gazdasági Egyetem munkahelyi mentálhigiénés szakember posztgraduális képzésen írtam 2021-ben.

Az egyetemi éveim alatt megfigyeltem, hogy a 20. századi összetett rendszereket milyen remekül lehet lineáris közelítéssel modellezni, kezelni. Nyilvánvaló, hogy a 20. században született projektmenedzsment alapvető eszközkészlete is a linearitás feltételezésére épül: a projekttervek, a feladatlebontási és terméklebontási struktúrák, a Gantt-diagrammok, stb. – tulajdonképpen egytől egyig a becslés egyszerűsítő folyamatával alakítják át a nemlineáris, többismeretlenes egyenleteket lineárissá. Találóan fogalmazva: „A 20. század tulajdonképpen szerelmi viszonyban állt az egyenes vonalakkal, amelyről a lineáris egyenletek szólnak” (Palsule & Chavez, 2020, p. 71). A tapasztalati alapon linearitáshoz rögzült modern kognitív struktúrát remekül érzékelteti számomra, hogy a ma emberének megszokott és elfogadott elképzelése (tudása?) az időről a newtoni időkép. E szerint az idő abszolút, szigorúan monoton, egyféle ütemben növekszik, amit egyszerűen úgy mondunk: „telik az idő”. Hiába mutatnak a modern tudományos eredmények nyomán kibontakozó relatív, határozatlan és kvantált időmodellek ettől eltérő valóságképet (Rovelli, 2017), az ember a saját tapasztalatai, hiedelmei, korlátai foglyaként ezt nem tudja így értelmezni, felfogni. A lineáris kognitív struktúra szervezeti leképződése a hagyományos, hierarchikus szervezet.

A 21. század folyamán azonban az élet egyre komplexebb problématereket eredményez, és ez a komplexitásnövekedés az informatikai szakterületre hatványozottan igaz. A szoftverfejlesztésben erre válaszként született az ún. agilitás, vagy agilis megközelítés, amelynek alapelvei az ún. „Agilis kiáltvány”-ból (Beck, et al., 2001) eredeztethetőek. Aktuálisan úgy tűnik, az agilitás szinte minden felmerülő komplex feladatra a legjobb és leggyorsabb megoldást adhatja. A tendenciát jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban 2019-ben intézményt hoztak létre az agilis kormányzás elősegítéséért (egov.hu, 2020). Saját tapasztalatom, hogy 2021-ben már egy szoftvercég sem engedheti meg magának, hogy ne dolgozzon agilis módszertani megközelítésekkel, vagy legalább ne állítsa ezt magáról.

Az emberiség a többé-kevésbé kiszámítható, linearitással közelíthető elvárással fordult a 21. századra, amely elvárás 2021-ben egyre kevésbé látszik teljesülni. Ennek pedig hatása van egyfelől a működő szervezeti struktúrákra, másfelől az egyének belső megélésére, munkával kapcsolatos elégedettségére, amit kiterjesztett értelemben a dolgozói jóllét fogalmából közelítve vizsgálhatunk.

Az idő természete

Az integrál pszichológia, a modern tudomány és a parapszichológia tükrében

Ezt a szakdolgozatot az Integrál Akadémián írtam és védtem meg 2019-ben.

„Egy a valóság s ezer a ruhája” (Szabó Lőrinc: Ez Vagy Te)

Gyermekkorom kedvenc olvasmányai a tudományos-fantasztikus (sci-fi) könyvek voltak. Csodáltam a bennük leírt mesés világot, mely néha a múlt misztériumainak fantáziavilágába, néha pedig a ködös jövő egy elképzelt alternatívájába repített. Kiskamasz fejjel serényen ábrándoztam mindezekről, mert a valóságot keserűnek és unalmasnak találtam. Némelyik sci-fi teória olyan elképzelhetőnek és életszerűnek tűnt, hogy úgy éreztem, akár igaz is lehet. Emiatt olyan műveket is keresni kezdtem, melyek a fantáziavilág és a valóság közti határt elmosták. Tinédzserkoromban leomlott a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó vasfüggöny, és ennek köszönhetően hozzáférhetővé váltak olyan érdekes témákról szóló könyvek, amelyek a szocialista táborból nézve korábban talán a hanyatló nyugat tévelygéseinek tűnhettek. Különböző színvonalú és valóságtartalmú írásokban olvastam nullponti vákuumenergiát hasznosító eltitkolt találmányokról, gömbvillámokról, régészeti leletek újraértelmezéséről, és természetesen az ufókról. Valamint ún. parapszichológiai jelenségekről: kanálhajlításról, teleportációról, jóslásról. Ezek a talán-valóban-létező csodák visszaadták nekem a mesés világ valóságosságának reményét. Lehet, hogy nem minden mese puszta kitaláció?

Mindeközben már gimnáziumba jártam, és a reáltárgyak iránti fogékonyságomnak köszönhetően egyre mélyebbre ivódott a tudatomba a materializmus redukcionizmusa: csak a modern tudomány által elfogadott és megmagyarázott jelenségek léteznek, és minden más a képzelet szüleménye, legfeljebb jóhiszemű tévedés, vagy néha galád csalás. A fizika tudománya, majd a számítógép-programozás felé fordultam, és ezekben is éppen elég érdekességet és szellemi kihívást találtam úgy a tanulmányaim, ahogy a munkám során. Fáradsággal elsajátítottam a kereteket és az eszközöket, majd elkezdtem hatékonyan használni őket. És mindez biztonságot adott.

Kissé ingoványosabb lett a talaj, amikor a szoftverfejlesztés humán folyamataiban kezdtem tevékenykedni, és úgy éreztem, hiányos a keretrendszer-ismeretem. A projektmenedzsment-módszertanok technikáit és eszközeit ugyan ismerem, de ez nem elég, mert az emberekhez így nem férek hozzá. Úgy gondoltam, nekem pszichológia kell, méghozzá gyakorlati. Ha ezt tanulok, újra meglesz a biztonságos működésem feltétele: a szilárd alapok és a stabil keretek. Így kezdtem el az Integrál Akadémián integrál pszichológiát tanulni 2016-ban. Akkor még nem tudtam, hogy a kereteket és a biztonságot illetően mennyire tévedek. És hogy ez a tévedés mennyire felszabadító.

Az Integrál Akadémia 2. évfolyamán aztán újra szembe jött velem a parapszichológia. A kamaszkorom óta eltel eltelt közel 30 évnek köszönhetően tapasztaltabban, tanultabban, és talán bölcsebben fordultam a téma felé, a szkeptikus hozzáállásomat pedig már felpuhította az Integrál Akadémián eltöltött másfél év. Kíváncsi voltam, mit mondhat ez a téma nekem. A válaszra magam sem számítottam.

A korszerű parapszichológiai (más néven pszi-) kutatások tudományos módszertani megközelítéssel, az eredményeket statisztikai módszerekkel feldolgozva vizsgálnak olyan jelenségeket, mint a telepátia vagy a jövőérzékelés, azaz a prekogníció. Ezen kutatások során a véletlentől olyan szignifikánsan eltérő eredmények születnek, amelyek véletlenül elenyészően kis valószínűséggel történhetnek. Mint ahogy nincsen kizárva, hogy ötös találatunk legyen a lottón. Ez egyesekkel megesik néha. És egymás után kétszer? Ilyen talán sosem volt még. De nem lehetetlen. Csak roppant valószínűtlen. Nos, az ehhez hasonló, egymás után érkező valószínűtlen pszi-kísérleti eredményeket a modern tudomány egyszerűen a lehetetlen (=csalás) birodalmába száműzi. Pedig ez a „nem tudjuk, hogyan, de működik” terra incognita-ja. Megtisztelő számomra, hogy a szakdolgozatom konzulense Paulinyi Tamás, aki ezen titokzatos pszi-világ legnevesebb, legelismertebb hazai kutatója. Tőle tudom, hogy háromféle dolog van: bizonyos, valószínű és lehetséges.

Szakdolgozatomban az emberi lét egy alapvető velejáróját, az időt veszem górcső alá. Ezt az egyszerű, közérthetőnek tűnő, nyilvánvalóan létező fogalmat vizsgálom meg többféle szempont szerint. Az integrál pszichológia holisztikus megközelítési módszereit használva kifejtem az időt mind a négy kvadráns, különböző tudatállapotok és fejlődésvonalak alapján. Részletesen írok arról, hogy a parapszichológiai jelenségek miképp láttatják velünk az időt. Sok szempontból sokféle megállapítást teszek, míg a végén eljutok oda, hogy semmi bizonyosat nem tudunk az időről. Minden, amit tudni vélünk, az illúzió.